Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Guillaume Musso: Ott leszel? (részlet)

2010.07.12

Bevezetés


Északkelet-Kambodzsa
Esős évszak
2006. szeptember


A Vöröskereszt helikoptere pontosan a megbeszélt időben ért földet.
Az erdővel övezett fennsík tetejére települt falu közel száz, nagyrészt rönkfából és gallyakból épült kezdetleges házból állt. Az elveszettnek, időn kívülinek tűnő hely távol esett az angkori és a Phnom Penh-i turistaövezettől. Páradús volt a levegő, és sűrű sár borított mindent.
A pilóta le sem állította a turbinát. Egy önkéntes orvoscsoportot kell a városba szállítania. Normális időben könnyű küldetés, de sajnos szeptember volt, és a szünet nélkül szakadó eső megnehezítette a manővert. Üzemanyagból is csak korlátolt mennyiség állt a rendelkezésére, de ahhoz elég, hogy mindenkit eljuttasson a célállomásra.
Feltéve, ha nem húzzák az időt...
Két sebész, egy altatóorvos és két ápolónő futott ki a hevenyészett rendelőből, ahol két napja dolgoztak. Az utóbbi hetekben már körbejárták a környékbeli falvakat, és lehetőségeikhez mérten kezelték a mocsárláz, az AIDS vagy a tuberkulózis áldozatait, ellátták az amputáltakat, ha tehették, művégtaggal szerelték fel őket. Az országnak ez a csücske tele volt taposóaknákkal.
A pilóta hívására az öt egészségügyisből négy már el is tűnt a helikopter gyomrában. Az utolsó, egy hatvan év körüli férfi, kissé lemaradt. Tekintete a gépet körülálló kambodzsaiak csoportján időzött. Képtelen volt elszánni magát az indulásra.
– Gyerünk, doktor! – kiáltott a pilóta. – Ha nem szállunk fel azonnal, nem érik el a repülőt.
Az orvos bólintott, és elindult a gép felé, de akkor tekintete megakadt egy kisgyereken, akit egy öregember tartott a magasba. Vajon hány éves lehet? Kettő? Háromnál biztos nem több. Felső ajkán szörnyű hasadék éktelenkedett, mely eltorzította kis arcát. Veleszületett fejlődési rendellenesség. Élete végéig csak levest és pépes ételeket ehet, és egyetlen értelmes szót sem tud majd kiejteni.
– Igyekezzen! – kiáltott le neki az egyik ápolónő.
– Meg kell operálnom azt a gyereket – felelte az orvos, megpróbálva túlkiabálni a fejük felett forgó lapátok zaját.
– Nincs több időnk! Az árvíz miatt járhatatlanok az utak, és a helikopter csak napok múlva jönne vissza értünk – erősködött a kollégája.
Az orvos nem mozdult. Nem tudta levenni a tekintetét a kisfiúról. Tisztában volt vele, hogy a világnak ebben a zugában az ősi hagyományok szerint élő szülők gyakran magukra hagyják a nyúlszájjal születő gyerekeket, akiknek, ha egyszer bekerülnek az árvaházba, torz kinézetük miatt esélyük sincs arra, hogy örökbe fogadják őket.
Az ápolónő újra kérlelni kezdte:
– Holnapután San Franciscóban várják, doktor! Sorban állnak a betegek, nagyon szoros a műtéti beosztása, konferenciák és...
– Menjenek nélkülem – döntötte el végül, és elindult a kisfiú felé.
– Akkor én is maradok – felelte az ápolónő, és leugrott a földre.
Emilynek hívták. Fiatal amerikai lány volt, és ugyanabban a kórházban dolgozott, mint az orvos.
A pilóta a fejét csóválta, és nagyot sóhajtott. A helikopter a levegőbe emelkedett, egy pillanatra megállt, majd elindult nyugat felé.
Az orvos karjába vette a sápadt, félénk kisgyereket, és az ápolónővel bevitte a rendelőbe. Mielőtt hozzákezdett volna az altatáshoz, beszélgetett vele, hogy enyhítse a kisfiú félelmét. Amikor a gyerek elaludt, ő fogta a szikét, nagy gonddal lefejtette az ínyvitorlát, és megnyújtotta, hogy pótolja vele a szájpadlás-hasadékot. Hasonló eljárással helyrehozta az ajkakat is, hogy a kisfiú arcán igazi mosoly ragyoghasson majd.

*

A műtét végeztével az orvos kiment, és letelepedett a bádoglemezzel és száraz levelekkel borított verandán. A beavatkozás hosszúra nyúlt. Két napja alig aludt, és érezte, hogy hirtelen elhatalmasodik rajta a fáradtság. Cigarettára gyújtott, és körülnézett. Az eső elcsendesedett. A felhők közti résen ragyogó fénysugár tört át, s az ég bíbor-narancs színben pompázott.
Nem bánta meg, hogy maradt. A Vöröskereszt megbízásából minden évben több hetet töltött Afrikában vagy Ázsiában. Igaz, ezek a humanitárius küldetések mély nyomot hagytak a lelkében, mégis egyfajta kábítószerré váltak, mert így a maga módján időnként kiléphetett a kaliforniai főorvos megszokott életéből.
Épp a cigarettáját nyomta el, amikor megérezte, hogy áll valaki a háta mögött. Megfordult, és rögtön ráismert az öregre, aki a kisfiút feltartotta a helikopter indulásánál. A falu vezetője lehetett. Görnyedt hátú, barázdált arcú öregember, hagyományos öltözetben. Köszönésképpen állához emelte összekulcsolt kezét, és feltartott fejjel az orvos szemébe nézett. Aztán intett, hogy kövesse a házba. Rizspálinkával kínálta, mielőtt megszólalt:
– Lu-Nannak hívják.
Az orvos kitalálta, hogy a gyerek keresztnevéről van szó, és bólintott.
– Köszönöm, hogy újjávarázsolta az arcát – tette hozzá az öreg kambodzsai.
A sebész alázatosan fogadta a köszönetnyilvánítást, és zavarában elfordította a tekintetét. Az üveg nélküli ablakon át a közelben burjánzó, sűrű, zöld trópusi erdőre látott. Különös érzés fogta el, mert eszébe jutott, hogy alig néhány kilométerrel távolabb, feljebb, a Ratanakiri hegy oldalában még élnek tigrisek, kígyók és elefántok...
Elmerengett, így aztán először nem is értette vendéglátója szavait, aki ezt kérdezte tőle:
– Mit kívánna, ha teljesülhetne egy kívánsága?
– Tessék?
– Mire vágyik a legjobban ezen a világon, doktor?
Az orvos először valami szellemes válaszon törte a fejét, de aztán a fáradtságtól leverten és egy ismeretlen, hirtelen támadt érzés sugallatára halkan így szólt:
– Szeretnék újra találkozni egy nővel.
– Egy nővel?
– Igen. Az egyetlennel... az egyetlennel, aki számított.
És abban a pillanatban, azon az isten háta mögötti helyen, a nyugati világ tekintetétől távol különös ünnepélyesség költözött a két férfi közé.
– Nem tudja, hol van most az a nő? – kérdezte az öreg khmer, akit meglepett a kérés egyszerűsége.
– Meghalt harminc éve.
Az ázsiai a homlokát ráncolta, és gondolkodóba esett. Rövid hallgatás után méltóságteljesen felállt, és a helyiség végébe ment, ahol egy ingatag polcon egymás hegyén-hátán különleges szerzemények hevertek: szárított csikóhal, ginzenggyökér, formalinban eltett egymásba fonódó mérges kígyók...
Addig turkált a kacatok közt, míg rá nem akadt arra, amit keresett.

Az orvoshoz lépett, és egy fújt üvegből készült kis fiolát nyújtott át neki. Tíz pici aranysárga pirula bújt meg benne...

Guillaume Musso: Ott leszel?