Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Milan Kundera: Találkozás (Részlet)

2010.04.20

Viszály és barátság

Egy napon, a hetvenes évek elején, mikor orosz megszállás alatt volt az ország, a feleségemmel, mindketten állásunkból menesztve, mindketten rossz egészségi állapotban, felkerestünk Prága egyik külvárosi kórházában egy nagyszerű orvost: ő volt Smahel professzor, barátja minden ellenzékinek, a bölcs öreg zsidó, ahogy magunk közt neveztük. Nála értük E.-t, az újságírót, akinek szintén kitették a szűrét mindenhonnan, akinek szintén megrendült az egészsége, és négyesben hosszan tereferéltünk, felderített a kölcsönös rokonszenv.
Visszafelé E. a kocsijába invitált minket, és Bohumil Hrabalról kezdett beszélni, aki akkor a legnagyobb élő cseh író volt; plebejus tapasztalatokban dúskáló határtalan fantáziájáért széles körben olvasták és rajongtak érte (a fiatal cseh filmesek egész új hulláma tisztelte benne védőszentjét). Ízig-vérig apolitikus volt. Márpedig olyan rendszer szemében, amelynek „minden politika”, ez a legkevésbé sem ártatlan dolog: apolitikusságával Hrabal kicsúfolta az ideológiák tombolását a világban. Emiatt járt neki sokáig viszonylagos mellőzés (mert hivatalos elköteleződésre teljesen alkalmatlan volt), de ugyanezért, apolitikusságáért (soha nem lépett fel a rendszer ellen) az orosz megszállás idején békén hagyták, így-úgy megjelenhetett pár könyve.
E. dühösen szidalmazta: Nem átall kiadókkal szerződni, mikor a kollégái be vannak tiltva? Nevét adja ehhez a rendszerhez? Egy szava sincs ellene? Szégyen és gyalázat, Hrabal kollaboráns!
Én nem kevésbé dühösen vágtam vissza: Abszurdum! Még hogy kollaboráns Hrabal, akinek könyveiben a humor, a képzelőerő szöges ellentéte a mostani mentalitásnak, a minket fojtogató kényszerzubbonynak? Amíg Hrabalt olvashatunk, a világ egészen más, mint ha nem is hallhatnánk a hangját. Egyetlen könyv Hrabaltól többet használ az embereknek, a szellem szabadságának, mint a mi tiltakozó gesztusaink, nyilatkozataink együttvéve! Az autóban az összeszólalkozás egykettőre gyűlölködő veszekedéssé fajult.
Később visszagondolva, fejem ingatva ezen a (hamisítatlan és teljességgel kölcsönös) gyűlölségen, azt mondtam magamban: egyetértésünk az orvosnál múlékony volt, a pillanatnyi történelmi körülményeknek tulajdonítható, amelyek az üldözöttek közé vetettek mindkettőnket; konfliktusunk ellenben alapvető, minden körülménytől független; ebben a konfliktusban egyik oldalon azok állnak, akik a politikai harcot fölébe helyezik a való életnek, a művészetnek, a gondolatnak, a másikon azok, akik szerint a politikának szolgálnia kell a való életet, a művészetet, a gondolatot. Meglehet, mindkét álláspontnak van létjogosultsága, de összeférhetetlenek.
1968 tavaszán két hetet tölthettem Párizsban, és volt szerencsém többször is hosszan beszélgetni Aragonnal Varennes utcai lakásán. Nem mintha én bármi fontosat mondtam volna neki, hallgattam őt. Sose vezettem naplót, csupán derengnek az emlékeim; két visszatérő téma jön elő mindössze: sok mindent elmondott André Bretonról, aki élete alkonyán ismét közeledett hozzá, meg a regény művészetéről. Sőt a Tréfa előszavában (melyet találkozóink előtt egy hónappal írt) magát a regényt dicsőíti: „a regény nélkülözhetetlen az embernek, akár a falat kenyér”; látogatásaimon arra buzdított, álljak ki mindig ezért a „művészetért” ( a regény „alábecsült” művészetéért, ahogyan előszavában fogalmaz; ezt a szót aztán átvettem tőle, A regény művészete egyik fejezetcímébe illesztettem).
Találkozóinkból azt szűrtem le, hogy a szürrealistákkal való szakításának legmélyebb oka nem politikai (vagyis engedelmessége a kommunista pártnak), hanem esztétikai (hűsége a szürrealisták által „alábecsült” regényhez); úgy véltem, bepillantást nyerhettem élete kettős drámájába: a regény művészetéhez (amely tehetségének talán legfőbb tartománya) szenvedély, Bretonhoz barátság fűzte (ma már tudom: a számvetés korának eljöttén a megszakadt barátságok sebe fáj a legjobban, és az ostobaság netovábbja feláldozni egy barátságot a politika oltárán. Büszkeségem, hogy erre sose vetemedtem. Csodáltam Mitterrand-t, amiért hű tudott maradni régi barátaihoz. Ezért a hűségért támadták durván élete alkonyán. Ez a hűség volt nemes benne.)
Talán hét évvel Aragonnal való találkozásom után megismerkedtem Aimé Césaire-rel, akinek költészetét közvetlenül a háború után fedeztem fel, cseh fordításban közölte egy avantgárd folyóirat (ugyanaz, amelyiknek Miloszt köszönhetem). Párizsban történt, Wilfredo Lam festő műtermében; Aimé Césaire fiatalosan, élénken, kedvesen ostromolt kérdéseivel. A legelső ez volt: „Kundera, maga ismerte Nezvalt? – Hogyne. Na de maga honnan ismerte?” Nem, ő sehonnan, de André Breton sokszor beszélt neki róla. Előítéletesen feltételeztem, hogy a hajthatatlanságáról híres Breton csakis megrovóan beszélhetett Vítĕzslav Nezvalról, aki pár évvel korábban szakított a cseh szürrealisták csoportjával, inkább a pártnak fogadott szót (nagyjából úgy, mint Aragon). Márpedig, Césaire nem győzte ismételni, Breton 1940-ben, martinique-i tartózkodása idején szeretettel emlegette neki Nezvalt. És ezen meghatódtam. Annál is inkább, mert Nezval, tisztán emlékszem, szintén mindig szeretettel beszélt Bretonról.
Számomra a nagy sztálini perekben az volt a legsokkolóbb, hogy milyen hidegen hagyták jóvá a kommunista államférfiak barátaik kivégzését. Hiszen barátok voltak, úgy értem, bensőségesen ismerték egymást, együtt csináltak végig nehéz helyzeteket, emigrációt, üldöztetést, hosszú politikai küzdelmet. Hogy voltak képesek feláldozni, ilyen halálosan berekeszteni ezeket a barátságokat?
De beszélhetünk ez esetben barátságról? Létezik olyan emberi viszony is, csehül „soudruzstvi” (soudruh: bajtárs), tudniillik bajtársiasság, rokonszenv, amely az azonos célért politikai harcot vívókat fűzi össze. Ha az ügy iránti közös odaadásnak vége, okafogyott a rokonszenv. De a barátságnak, ha felsőbb érdeknek engedelmeskedik, a barátsághoz édeskevés köze van már.
Korunk ránevelt, hogy alávessük a barátságot az úgynevezett meggyőződésnek. Ráadásul büszkén, az egyenesség nevében. Roppant érettnek kell lenni ahhoz, hogy belássuk, a nézet, amely mellett kardoskodunk, csupán a számunkra legkedvesebb feltevés, óhatatlanul gyarló, feltehetőleg átmeneti, csak a legkorlátoltabbak verhetik az asztalt, hogy bizonyosság, igazság. A meggyőződéshez való gyermeteg ragaszkodással ellentétben a hűség a baráthoz erény, talán az egyetlen, a végső.
Nézem a fényképen René Chart Heidegger oldalán. Egyiket ünneplik, mert ellenálló volt a náci megszállás idején. Másikat becsmérlik, mert élete egy bizonyos pillanatában rokonszenvezett a születő nácizmussal. A fénykép a háború utáni évekből való. A hátukat látni; fejükön sapka, egyikük szálas, másikuk zömök, együtt járják a természetet. Nagyon szeretem ezt a fényképet.

Milan Kundera: Találkozás